A 2008-as a Vasember óta a Marvel egyre tudatosabban építi a maga kis világát. A lassan már szappanoperába illő folytatásokban a 'Cap és IronMan vezette folyamatosan bővülő csapata küzdött a rendszeresen felbukkanó gonoszokkal, sőt  és az utóbbi időben már egymás ellen is. 

A folyamatos szereplő-és univerzumbővülés közben becsúszott ugyan néhány "genesis" film - lásd például Hangya, vagy a Galaxis Örzői - de ezek is mind szorosan besimultak a korábbi történetfolyamba. 

A most debütáló 14. Marvel mozi, a Mr. Dr. Who Strange azonban hosszú ideje az első olyan szuperhős eredetfilm, amely nagyon eltávolodik az eddigi sztorielemektől. Persze azért itt is vannak utalások a korábbi történetszálakra, de korántsem annyi, mint az eddigi mozikban.(A Bosszúállók komplett létezése és portfóliója le lett tudva egyetlen félmondattal, meg persze egy  "ráutaló"  stáblista utáni jelenettel).

A film hangulatában azonban teljesen más.

Bár Dr. Strange a Marvel képregények világában egy meglehetősen erős és központi figura (egy időben például ő volt Tony Stark helyett a Bosszúállók vezetője), ennek ellenére a hazai nézők számára szinte ismeretlen a szereplő.

Ez egyértelműen köszönhető annak, hogy az egyszeri magyar mozilátogatóknak akiknek fogalmuk sincs a képregények világáról, csak ráharapnak az épp aktuális marketing csalira és megveszik a mozijegyüket. 

De még nekik is élvezhető ez a film, ha kitágítják kicsit a tudatukat, mint a főhős.

Steve Rogers  Strange teljesen új "ízvilágot" hozott a Marvel gasztronómiába: eredetileg a '60-as években megjelent hős az akkori keleti misztikum felé forduló fiatalok igényeit hivatott kiszolgálni.

Az agilis sebészorvosból lett varázsló története sok újdonságot nem tartalmaz: egy nagyra nőtt Harry Potter és egy Jedi mesterhez hasonló rébuszokban beszélő mester találkozása nyomán egy új szuperhős születik, és persze végső próbatételként  jön majd egy Sith gonosz tanítvány is, aki világvégét akar csinálni. 

A Dr Strange nem a történetében (de még csak nem is a humorában), hanem másban mutat újat: egyrészt az egész eddigi hangulat , és az ezt alátámasztó látványvilág az, ami unikálissá teszi az eddigi MCU filmekhez képest.

Másodsorban pedig ez a film jóval túlmutat önmagán: az Első Fázis filmjeiben- Thort kivéve- nagyjából a Föld volt a játszótér. A Phase 2-ben már kinyílt a világűr kapuja is. Strange pedig nem csak a harmadik fázist, hanem a dimenziókapukat is megnyitotta-nem csak magának, hanem leendő csapattársainak is. 

Elég mozgalmas Marvel idénynek nézünk elébe, az már biztos...az átlag magyar mozinézőből lett újságírókat pedig arra kérném, hgy ne égessék nyilvánosan magukat azzal, hogy "fingomnincsmiezdeszar" típusú kritikákat írnak. Ez egy képregény adaptáció. Egy sorozat része. Önállóan is kiváló, de abba belehelyezve pedig monumentális. IDŐ kell hozzá....

A DC Comics anti-Bosszúállók filmjét, vagyis a Suicide Squadot nem kis várakozás előzte meg. Ehhez sokat hozzátettek az ütős trailerek, és maga a tény, hogy végre az igazi rosszfiúké (és egy rosszlányé) lesz a főszerep, az idealisztikus szuperhősök helyett. (Mintha csak DeadPoolt sokszorosítanánk.)  És azt se felejtsük el, hogy a Batman VS Superman nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A Warner az Öngyilkos Osztaggal egy nagyon jó alapanyagot kapott ahhoz, hogy a csorbát kiküszöbölje, és a saját filmuniverzumának egy óriási löketet adjon.

Nos, sajnos ez nem sikerült.

De azért nem annyira rossz ez a film, mint amennyire a kritikusok lehúzták. Az index filmblogjai, a 444, és az origo -tehát  a hazai sajtóképviselők és a blogger közösség- egyaránt iszonyatosan lehúzta a filmet. 

Ennyire viszont nem rossz a helyzet.

De lássuk pro-és kontra, mi a jó és rossz oldala a Suicide Squadnak:

Pro:

Zene: A nagyszabású blockbusterek vagy ikonikus, saját filmzenékkel erősítenek rá a képi hatására, vagy klasszikus pop-rock dalokat válogatnak "alájuk". A Guardians of the Galaxy bizonyította, hogy a '60as -'70es évek érzelemdús slágerei nagyon jól tudnak működni a képregényadaptációk könnyed akcióiban. Ez a soundtrack nem volt mellényúlás, a The Rolling Stones, a Queen és Norman Greenbaum sehol nem lehet öngyilkos húzás, nem beszélve  a zenetörténelem legzseniálisabb Nirvana feldolgozásáról:   

 2. Látvány: a filmnek sokan felrótták hogy túl csicsás volt a látvány. Nos, az a helyzet, hogy pont ez a kislibazöld és hupirózsaszín, aranyban csillogó, direkt gail színvilág az, ami legjobban illik ehhez a dologhoz. 

3. Margot Robbie feneke: olvastam olyan filmkritikát, amely azt kifogásolta, hogy Harley Quinn csak kacéran asszisztált, a tesztoszteronszagú akciójelenetekben. Nos ez egyrészt nem igaz, másrészt nem akarok hímsoviniszta kijelentéseket tenni senkinek a nemi identitására, de Margot Robbie fenekén -meg az egész nőn-azért van mit nézni. Harley Quinn meglehetősen szexista karakter, Robbie kisasszonynak pedig minden adottsága megvan hozzá, hogy kidomborítsa ezt az oldalt.

4. Jared Leto/Joker: a film előmarketingjéhez nagyon sokat hozzátett az a mozzanat, amikor kiszivárogtak az első Jared Leto által megformált Joker képei. Sokan elégedetlenségüket fejezték ki a tetovált bohóc miatt, de az igazi geekek hamar lehűtötték a kedélyeket azzal, hogy felvilágosítottak mindenkit: megjelenésében eddig ez az egyik leginkább képregényhű outfit...

 Jared Leto jól hozta az őrült gengszter szerepét, félelmetes volt, abberrált, és hősszerelmes. Ugyanakkor a trailer fele róla szólt, ezzel szemben a filmben alig 5 perce volt. És ez az a pont, amivel eljutunk a 

Kontra

oldalra. Ugyanis ebben a filmben két nagy fault volt, és ebből az egyik a túlvágás. Nagyon sok helyen érződik, hogy leforgatott, releváns jelenetek erőszakosan megcsonkításra kerültek, vagy egyszerűen kimaradtak. Ez sokszor a dialógusoknak, a karakterek mélységének, és úgy egészében a sztorinak tettek rosszat. A napokban jelent meg az  a hír (pletyka?), hogy a Warnernek nem tetszett a sokadik vágott verzió sem, ezért a végső verzió elkészítését egy videoklipekre szakosodott cégre bízták. Távol álljon tőlem, hogy az egyik nagy múltú hoollywoodi stúdiónak tanácsokat adjak egy kis magyar blog szerzőjeként, de azért engedtessék meg megjegyezni a nyilvánvaló tényt: a videoklip az nagyon nem olyan, mint a film. A filmben élő, egymással szociális életet élő, kommunikáló karakterek, illetve koherens sztorielemek. Sajnos jó pár helyen az az érzése az embernek, hogy pont ezek lettek megnyirbálva, hol jobban, hol kevésbé. És egyébként az akciójelenetek vágása sem teljesen oké, bár a mellett el lehetett volna menni, ha a film egy egységes egésszé állna össze. De nem állt, és ez volt a legnagyobb baja, itt vérzett el gyakorlatilag az egész. 

Ezzel szorosan összefüggött, hogy a film rendezője/producere, vagy maga a stúdió nem tudta eldönteni, hogy pontosan mit is akar ezzel a filmmel: ordítva röhögős DeadPool kópiát, Nolan féle sötét hangulatot, látványos akciót? Persze, a Bosszúállók óta tudjuk, hogy lehet ezt a hármat egyszerre is csinálni, és bár ez a film lehetett volna a DC Comics kultikus anti-Bosszúállók mozija-de sajnos nem lett az. DeadShot (alias Will Smit) és Joker már kivesézett őrült csaja elviszik a hátukon a dialógusokat, és így az egész filmet, de a többiek elől el is szívják a levegőt. Ekkora csapatnál pedig nem ártott volna jobban fajsúlyozni...

(Én nagyon várom a DVD-s rendezői változatot, komolyan, hátha ott enyhül majd ez a hiányérzet...)

Természetesen nekem is feltűnt a Sofia Boutella által megformált Jaylah karaktere a Star Trek:Beyond trailerében, de igazából csak a filmet nézve esett le, hogy a készítők minden bizonnyal az Anna and the Barbies koncertjeit látogatva alkották meg a karakter outfitjét:

De a viccet félretéve: milyen ez a film?

"A zseniálisan sikerült 2009-es Star Trek remake után JJ Abrams azt nyilatkozta pár éve, hogy igazából nem is Star Trek rajongó, mert mindig a Star Warst szerette jobban..."

Ezt a mondatot az Ébredő Erőről írt kritikámban írtam le, és a harmadik "újkori" Űrszekerek film után kezd igazán értelmet nyerni ez a mondat.

A harmadik filmben ugyan Abrams "csak" a produceri teendőket látta el, de az látszik, hogy az első két filmben ráncfelvarrt, a korszellemhez igazított Star Trekkel egy jól követhető nyomvonalat tett le.

Bevallom őszintén, kicsit féltem, amikor Justin Lin, a Fast and Furious rendezője kapta meg a rendezői széket, de be kell látnom, hogy  a geekek atyjának és a popcorn akció nagymesterének vadházasságából nagyon jó dolog született: ez pedig nem más, mint az eddigi legmerészebb Star Trek mozi.

Jó egy hét telt el a premier óta, így merek kicsit SPOILEREZNI: álmomban nem gondoltam volna, hogy rögtön a film első 10 percében atomjaira hullik a film legfőbb helyszíne, ami nem más, mint maga az Enterprise csillaghajó.

A harmadik részre persze már megismertük a karaktereket, a motivációikat, személyiségüket, és az egymáshoz való viszonyukat. Erre a film nagyon jól épít is, a Bosszúállókat idéző "egymondatosokkal" és a korábbi részekre, illetve a nagy elődökre való kikacsintásokkal megteremtődik az otthonos hangulat. A Beastie Boys Sabotage című száma már feltűnt az ifjú James Tiberius Kirk kedvenceként (akkor is nagy poén volt), de ahogy a nótát újrahasznosították a Beyond egyik kulcsjelenetében, az zseniális volt (nem véletlenül lett a film fő zenei motívuma):

Ugyanakkor a hajó lezuhanásával, és a legénység új helyszínre (az ellenség bolygója) való ledobásával ezek az interakciók új szintre emelkednek azzal, hogy a komfortzónából kiszakad az egész cselekmény.

A látványvilág magától értetődően kiváló: ami viszont igazán süt ebben a moziban, az a fent említett szerethető karakterek életszerűsége és szerethetősége. 

A Chris Pine, Zachary Quinto, Karl Urban és a többiek által megformált ST legényég lassan igazi űrbéli szappanopera családra hajaznak, és várni fogjuk, hogy néhány évente visszatérjenek a mozivászonra.

A Star Trek több évtizedes újrahasznosítható múltja, és az alkotók kreativitása, valamint a jegyeladási statisztikák miatt biztos vagyok benne, hogy lesz még olyan alkalom, amikor a Föderáció legtökösebb, legreménytelibb legénysége kénytelen lesz megmenteni az emberiséget valamilyen új, mélyűri veszélytől.

Hiszen, mint tudjuk az űr a legvégső határ...

Ebből a családból most már végleg a végtelen űrbe távozott a tavaly elhunyt ős-Spock, Leonard Nimoy, és a nemrég tragikusan fiatalon elhunyt Anton Yelchin, vagyis Chekov. (a stáblista végén egy kedves gesztussal mindkettőjükről megemlékeztek az alkotók).

Ők nagyon fognak hiányozni,de az egy külön feladat a jövő Star Trek mozikészítőknek, hogy valahogy pótolják őket.

Egy olyan film, mint a Beyond, nem annyira reménytelen a helyzet, mint a legénységé. Ha ők tudtak bízni és hinni, tegyük mi is ugyanezt...

Az idei Campus Fesztivál igen bőkezűen bánik a külföldi sztárfellépőkkel:

Három produkció is érkezik a brexiten túli Egyesült Királyságból:

A tavaly új lemezzel jelentkező őspunk Therapy?:

A dögös vörös Jess Glynn:

És végül, de nem utolsó sorban a Clean Bandit:

 Ezen felül jön még a belga Netsky, a holland Kensington, Camo & Krooked, és persze  a hazai nagyok, például a Tankcsapda és a Quimby.

Megérkezett a mozikba az idei év első nagy Marvel durranása, az Amerika Kapitány 3: Polgárháború, amit egyes portálokon-teljes joggal- Bosszúállók 2.5-nek is tituláltak sokan.

A képregényfilmek új generációja indult el 8 éve a Vasember első részével, ahol az egymást követő mozik sztoriszálai összekapcsolódnak, és már egy jó ideje körvonalazódni látszik egy homogén, monumentális Marvel Filmes Univerzum.

Ebben a sorban már egy tucat alkotás készült az elmúlt szűk évtizedben, és bár a Marvel nagyon figyelt arra, hogy ebbe a folytatásos "szuperhős-szappanoperába" bárki bármikor bekapcsolódhasson, azt sejteni lehetett, már jó néhány filmmel ezelőtt (nagyjából a Phase 2, vagyis Második Fázis kezdetekor) hogy ezt a kedves gesztust nem lehet a végtelenségig húzni az egyszeri mozilátogatók kedvéért, akiknek fogalmuk sincs a képregények világáról, csak ráharapnak az épp aktuális marketing csalira és megveszik a mozijegyüket. 

Bizony-bizony, az Amerika Kapitány 3: Polgárháború történéseihez ismerni kell minimum Steve Rogers első két kalandját, és a Bosszúállók eddig megjelent két epizódjának történéseit, de szívem szerint még a legcsaládbarátabb szuperhős, a Hangya önálló filmjét is beletenném ebbe a sorba. 

Sajnos ki kell mondanunk: ahhoz, hogy az AmCap 3 élvezhető legyen, minimum 4-5 előzményfilmet meg kell nézni, ez pedig egy látványos, fordulatos blockbustereket kedvelő ember számára szörnyű élmény lehet.

És ez még csak az első probléma, nézzük a többit, tételesen:

Marketing: a Marvel flmek hatására azok az emberek is a szuperhősök rajongói lettek, akik alapjáraton nem voltak azok. Ennek egyenesági következménye, hogy igény mutatkozik arra, hogy háttérinformációkat szerezzenek, esetleg spoilereket kapjanak még a film előtt. Az újságírók pedig szívesen elégítik ki ezt az igényt. Az Amerika Kapitány 3: Polgárháború marketingje is zseniálisan lett felépítve, és az ember abban az illúzióban élt, hogy már minden alapinformációt tud a filmről: ki lesz kivel, melyik karakternek mik a motivációi, és hogy mi lesz a végkimenet. De a kora Marvel filmek után (amelyek gyakorlatilag az egyes karakterek eredettörténetei voltak) elkezdtek a történések bedurvulni, a sztoriszálak csavarosabbá válni. Itt s ez történt: nagyon nem az történik végül, amit  a trailerek és a kisizivárogtatott részinformációk tükrében az ember gondolt. És ha meglepődsz egy filmen, az sosem jó...(ezzel a bekezdéssel pedig nem csak a PR, hanem a sztori részt is kipipálhatjuk)

Látvány: azt hiszem, hogy talán a Bosszúállók első részénél (2012) érkezett el az a pont, amikor a legszkeptikusabb kritikusok is szájtátva nézték végig a filmet. Mert bizony lássuk be: egy olyan hoollywoodi végterméknél, ahol a gyártási költség vetekszik egy feltörekvő afrikai ország éves GDP-jével, nem nagyon lehet mellényúlni...és ez a tétel most is megcáfolhatatlanul igaz. Itt a látvánnyal nagy problémák vannak: egyes jeleneteknél az ember például nem kap levegőt az ámulattól. Vonatkozik ez a környezetre, a jelmezekre, de a koreográfiára egyaránt. Mert nyilván gyönyörű látvány egy sugárhajtással röpködő Vasember, vagy egy homlokából energianyalábokat lövő Vízió, de azért egy real-timeban brazil-jiu-jitsu bemutatót prezentáló Scarlett Johansson már mégiscsak túlzás...

Humor: a Marvel sokszor megkapja azt a kritikát, hogy túlságosan gyerekes, könnyed hangvételű (szemben például a sokkal komorabb hangulattal operáló, konkurens DC Comics világával). Megint csak a Bosszúállók első részét tudom felhozni viszonyítási pontnak (hiába, akárhogy is nézzük, az a film egy mozitörténeti mérföldkő). Ott teremtődött meg az szuperhősök egymás közt dialógusaiban az egysoros, nagyon ülős poénok hagyománya, amely azóta Marvel védjeggyé vált. Az Amerika kapitány 3: Polgárháborúban ez annyira tökélyre lett fejlesztve, hogy amikor elhangzik egy poén, és felnevetnek a filmszínházban az emberek, akkor a reakciópoént még nem s hallja az ember, mert még el sem halt a zaj. E miatt biztos, hogy a Polgárháborút minimum kétszer (háromszor? négyszer???) meg kell néznie az embernek. Ez pedig szörnyű, anyagi csőd, lehúzás. Fuck Marvel, nem vagy pénztárca kímélő üzemmódban! 

Ezernyi más problémát fel lehetne sorolni még a filmmel kapcsolatban: a karakterek folyamatosan bővülő számát, amelyekben már elvész az ember, és sokszor azt sem tudjuk, hogy ki honnan jön? Hát hogy lehet az, hogy egyszer csak jön a Fekete Párduc, aki eddig sehol sem volt, és mégis totál királyul belesimul a sztoriba? Ez nem igazság!

Pókemberről, és a XXI. századi, az eddig megismert May néniről nem s beszélve...hát hogy lehet egy nagynéni ennyire szexi???Ez egyszerűen nem jó.

Nem is sorolom tovább: Steve Rogers harmadik (utolsó?) kalandja egy túlbonyolított szuperhősfilm, csavaros sztorival, sok önállóan élő, lélegző szereplővel (nem lett volna elég pár statiszta, akit csak le kell gyakni?Na ugye...), rengetek komplexen felépített előzménnyel, és lélegzetelállító látvánnyal.

Ha meg akarod nézni, hogy hogy lehet ennyire rossz egy film, menj el a moziba, ne sajnáld a jegy árát! Több is veszett Mohácsnál Sokoviában!

Megjött az év legelső szuperhősfilmje, amely ki is forgatta magából a műfajt egyszer s mindenkorra.

Persze azoknak, akik vágják Deadpool Kapitány...ööö...legyen inkább csak simán Deadpool-figuráját, azoknak nem az volt a kérdés, hogy a skizofrén bérgyilkos olyan e, amilyen, hanem az, hogy a filmadaptáció mennyire fogja tudni ezt átadni.

Nos, a helyzet az, hogy maximálisan ulrakirálydurván. Már a főcímnél kiderül, hogy ez a film egyrészt nagyon vicces, másrészt minden szabályt felrúg (minden műfajban).

Akciónak túl vicces (annyira, hogy a minden második mondat egy poén, de mivel a közönség röhögése tart, ezért első nézésre sok poénról lemarad az ember...emiatt is többször nézős a film), vígjátéknak túl véres, képregény adaptációnak meg király, de azért kíváncsi lennék, hogy mit szólt az apuka, aki a kb 6 éves kislányával vett jegyet tegnap előttem....nem véletlen a 16-os karika a film előtt. Jó persze tudom, DeadPool nem annyira ismert itthon, de akkor is, figyeljünk az intő jelekre, gyermekünk lelki egészségének megőrzése érdekében...Béke, Pacsi...

És tényleg mit írjak még erről, SPOILERMENTESEN? Miközben az ember azon agyal a film közben, hogy ez mennyire humoros, vagy mennyire paraszt, a pofázó pirospizsamás antihőstől mindenki megkapja a magáét egy fél mondat erejéig. A politikai korrektség árnyéka sem vetül rá a DeadPololra: beszól az ellenlábas Disney szuperhőscsapatának, a Bosszúállóknak, beszól a saját istállójába tartozó X Men csapatnak, beszól a feministáknak, Liam Neesonnak, a testi fogyatékosoknak,...szóval minden egyes geekeket gyönyörködtető kiszólás egy egy szarkasztikus beszólás a világra. 

Mindeközben pedig patakokban folyik a vér, iszonyat sok a  szex és a szexista utalás, és ... a többit nézzétek meg a moziban....

Ugye mindenki ismeri azt a viccet, hogy:

Amerika Kapitány találkozott két istennel, de még mindig katolikus

Vasember találkozott két istennel, de még mindig ateista

Hulk találkozott két istennel, és mindkettőt sz...rá verte....

Miután mindenki kikacagta magát a világtörténelem első és egyetlen klerikális szuperhősviccén, nézzük meg, hogy mennyire van realitása annak, hogy valaki a képregényhősökben hisz.

Ha már Elvis Presley-nek vagy Zámbó Jimmynek is van bejegyzett egyháza, akkor miért ne lehetne a szuperhősöknek  is egy?

Valószínűleg hasonlóan gondolkodhatott az oregoni Lincoln City lakója, Corby Brandes is, aki megalapította a világ első szuperhős egyházát, amely nemes egyszerűséggel "Church of Superhero" néven került bejegyzésre 2014-ben.

Annak ellenére, hogy egy viszonylag új kezdeményezésről van szó, amelynek kevesebb lájkja van, mint nekünk, mégis felfigyelt rá a média. Egy los angelesi rádióban adott interjúban az alapító elmondta a miértet:

Brandes saját bevallása szerint elvesztette hitét, hosszas spirituális útkeresése során egyik ismert vallásban sem találta meg azt, amit igazán keresett, de mivel gyermekkora óta rajongott a szuperhősökért, ezért úgy érezte, ez megér egy egyházalapítást.

Persze lehetett volna ez egy technokrata egyház, akik Tony Stark emlékének áldoznak, vagy esetleg egy mexikói kajarajongó közösség Deadpool rajongóknak. E helyett azonban Brandes azt gondolta, minden  rajongót megszólít, ezért nemes egyszerűséggel egységes (vagy ha úgy tetszik, ökumenikus) szuperhősegyházat hozott létre, amelyben mindenki megtalálhatja a számítását.

Mint fanatikus szuperhősrajongók, sok szerencsét kívánunk neki ehhez a kezdeményezéshez, ugyanakkor erősen elgondolkodtunk a HeroHub blog HeroHub egyházzá való átalakításán...szerintetek, lenne rá igény?

.

Február 11.-én érkezik a hazai mozikba a legviccesebb és legvéresebb szuperhős, Deadpool.

Felkészülésként itt egy remek Alteron video a ikonikus (vagy ironikus) Marvel figuráról:

Villáminterjúra invitáltuk az ország legmenőbb és legszexisebb coslayer leányzóját, Adát: íme a végeredmény:

Hogyan kerültél kapcsolatba a cosplay kultúrával?

Sziasztok! A cosplayel közvetlen kapcsolatba 2011 végén kerültem, amikor először hívtak el a barátaim egy PlayIT rendezvényre. Előtte az interneten láttam képeket, amiken a rajongók beöltöztek egy kedvelt karakterük ruháiba, akkor nem tudtam, hogy cosplay fogalommal létezik ez a hobbi/hivatás. Velem úgy volt, hogy mindig szerettem beöltözni, rajongója voltam már korábban is filmeknek, videojátékoknak, képregényeknek így könnyen és örömmel kezdtem a kedvenceimhez hasonló ruhát (vagy csak stílust) felvenni néhány otthon készült kép erejéig, 2012-ben meg már tényleg cosplaybe kezdtem. :)

Hogyan látod a hazai cosplay helyzetet?

Úgy látom, egyre nagyobb teret kap a cosplay nálunk. Már nem csak az érdeklődők ismerik, hanem már nagyobb rétegekben is megtalálni olyanokat, akik tudják mi ez, vagy hallottak róla. Büszkék lehetünk a hazai cosplayerekre, szerintem kiemelkedő alkotások vannak nálunk nemzetközi szinten is. Minél több éves tapasztalat lesz a cosplayerek mögött, annál jobban teljesítenek ez meg is látszik.

Hogyan viszonyulsz a képregényhez?

Szeretem a képregényeket, a legjobb karakterek mind innen valók és a történetek is vezető erejűek.

Melyik a kedvenc szuperhős filmed?

Nem tudnék csak egyet mondani. :) Ez nagyon kicsi koromban volt így legutóbb, akkor biztos csak Superman volt nálam a nyerő! Most már sokkal több kedvencem van főleg X-Men, Captain America, The Avengers filmeket emelném ki, de a legtöbb Marvel filmet mind szeretem.

Ki a kedvenc szuperhősöd?

Captain America.

Miért ő?

A filmekből ismertem meg őt. Azért a kedvencem, mert egyszerű emberként is óriási értéke a szíve és a lelkiismerete, ezt sose felejti el, mindenét átjárja a jósága. Igyekszik a legjobb megoldást megtalálni mindenkinek, még ha a saját rovására is megy, nem fél meglépni a nehéz döntéseket, képes meggondoltan cselekedni, felelősséget vállal a tetteiért. Sok becsülendő emberi tulajdonsága van, igazi példakép típus.

Sok jelmezed van, de klasszikus szuperhősös nincs. Gondolkodsz e ilyesmiben?

Persze, tervben vannak a klasszikusok, de nem tudom előre ígérni mikor és kit. :)

Mikor, hol találkozhat veled a közönség?

Egyelőre még nem tudom, melyik rendezvényre fogok menni legközelebb, a facebook oldalamon viszont mindig kiírom az új infókat ezzel kapcsolatban is.

Igyekszünk igazi geek-bloggá fejlődni, de bevalljuk, a játékok terén van hová fejlődnünk. A hiányosságok pótlásáig egy vendégszerzőt, Farkas Matyit kértük fel, hogy dobja fel az oldalt pár ilyen irománnyal. Itt az első fecske: 

Amikor megkértek ennek a cikknek a megírására sokat töprengtem. A feladat adott: Írj egy cikket egy szuperhősökről szóló játékról. Így hát fejben gyorsan számba vettem a felhozatalt.
Itt vannak a nagyszerű Batman játékok, a középmezőnyt erősítő Pókember adaptációk, a filmek ihlette gyenge alkotások, de még sokáig sorolhatnám.
Mivel mostanában minden a szuperhősök körül forog úgy gondoltam, hogy aki nem barlangban lakik az úgyis hallott az elmúlt időszak kiemelkedő címeiről. Épp ezért olyan játékot választottam, mely fiatal koromban sok órára szögezett a képernyő elé. Ez pedig a 2002-ben megjelent Freedom Force (továbbiakban FF).

Mission Failed

Eredeti tervem szerint az alap játékot elemeztem volna, de a Steam telepítés befejezéséig nem is sejtettem, hogy mire vállalkozok.
A játék az asztalra helyezett ikon mögül indult melyet hangulatos menü fogadott. Gyermeki öröm fogott el, amikor az átvezető után (mely intő jelként nélkülözte a hangot) megkaptam az irányítást és Minuteman-t egy vektor-egyenes paranccsal a park járdájára küldtem. Nem is volt rest megindulni, ám a kijelölt útvonal helyett (fittyet hányva az utána eredő rosszfiúkra) körkörös futkosásba kezdett. Nem viccelek, szabályos köröket írt le enyhe ívben térve le a parancsban jelölt egyenesről. Bár emlékeimben máshogy élt a játék itt még jóhiszeműen vártam, hogy a Kapitány magához térjen. Akkor fogott el a gyanakvás, hogy a játék nem feltétlen úgy működik, ahogy azt az alkotói megálmodták, amikor hősünk fejjel előre átrohant egy dombon, csak, hogy utána kizuhanjon a játéktérről. Mission Failed.
De engem kitartónak nevelt a család, éppen ezért több órányi fórum bújás, konfigurációs fájl  hekkelés és egy virtuális Windows XP után kész voltam egy utolsó próbát tenni. A játék elindult, Minute man pedig újfent kitáncolt a játékból. A különbség annyi volt, hogy ezen a ponton már nem volt semmi hang csupán a vér dobolása a fülemben.

Freedom Force vs. The Third Reich – The new Hope
Szerencsére semmi okom nem volt a csalódottságra mivel a Steam bundle-ben árulja a játékot annak standalone kiegészítőjével, ami szerencsére az elvárásoknak megfelelően működött.
A játék fonalát az előző rész vége után vesszük fel egy alternatív idősíkban, a mit sem értő Alchemiss karakterét irányítva. Feladatunk barátaink, a FF tagjainak elpáholása. Szerencsére a misszió végére körvonalazódik a helyzet és Mentor tudatja velünk, hogy az idő szövete meg lett babrálva és mindezért valószínűleg a NuclearWinter nevet viselő gonosztevő okolható. Rajta keresztül pedig egyenes út vezet a második világháborús Németországba ahol meglepő fordulatot vett a történelem.
Az első küldetés egy elég alapos tutorial melyben lebegő ikonokat megvizsgálva olvassa be a narrátor a játék kezeléséhez szükséges instrukciókat. Mivel az újabb játékok a célközönség változása és a casual-esedés miatt egyre egyszerűbbé válnak, ezért érdeklődve néztem, ahogy az elsőre kuszának tűnő irányítás szép lassan összeáll és a tanító részek után egy jól kezelhető, taktikus rendszert tesz ki.
A játék megállítható a szóköz billentyű megnyomásával így adva egy kis időt, hogy hőseinket a leghatékonyabban vethessük be. Minden karakternek állíthatunk egy automata-támadást melyet bal klikkel adhatunk ki. A jobb klikk lenyomása után szintén meg áll a játék ,de csak addig ameddig az egérgombot nyomva tartjuk. Ez a menü automatikusan változik annak fejében, hogy éppen mire mutat a kurzor. És, hogy tényleg érezzük, az erőt, a CTRL billentyű nyomva tartásával a támadásaink erősebbek lesznek, de ez energiaigényesebbé is teszi őket.
Képességeink széles skálán mozognak mind mennyiségben, mind pedig kimenetelben. Több fajta sebzéstípus különít el a játék, így érdemes megszemlélni az ellenfelek információit mielőtt elmére ható varázslattal támadunk egy német tankot.
Az alapvető támadások nem fogyasztják a fent említett energiát, de az összetettebb mozdulatok, vagy a felerősített támadások már igen. Ezek az energiacsíkok könnyebb szinten maguktól, nehezebb szinten pedig power-up-ok segítségével tölthetőek vissza.
Arra érdemes odafigyelni, hogy hőseink nem támadnak maguktól. Kell legalább egy klikk, hogy észre vegyék: baj van!, és ne csak beletörődve álljanak miközben az ellenség gránátokkal lövi őket.
Továbbá nem árt szemmel tartani csapatunk tagjait, mert néha az útkövetés érdekesen történik. A barlangrendszeres pályán repülő hőseink gyakran próbálják légvonalban megközelíteni a célt, amit a szűk folyosók nem éppen tesznek lehetővé.

A-Team with makeup
A játék indítása után bemutatkozik a FF stáb. Az összesen 14 főt számláló kompánia igen sokszínű. A csipkelődő Alchemiss, a nagyképű El Diablo, a halálból visszatért Tobstone, Quetzalcoatl a gyermek és isten duó és még sok más hihetetlen hős vethető be a gonosz elleni harcba. Missziónként négy fő áll rendelkezésre, melyeket általában mi választhatunk. Ám, hogy ne korlátozódjon a játék 4 kedvenc hősünk képesség-spammelésévé, sok missziót fogunk 1-3 megadott karakterrel kezdeni, akikhez immár limitált számban adhatunk hozzá a hozzánk közelebb állókból. Ez a megoldás nagyon tetszett, mivel hajlamos vagyok egy jól bejáratott csapat fixen tartásához, így viszont rá voltam kényszerítve, hogy másokat is kipróbáljak megismerve erősségüket és gyengeségeiket.
Érdekesség, hogy a pályák végén felugró videókban, vagy a HUB-ként szolgáló pályák közti menüben bármikor megtekinthetjük az igényesen rajzolt, képregény szerű, rövid elbeszélést egy adott hős eredetéről.
És ha már a HUB-nál járunk érdemes erről is szólni pár szót. Nem csupán egy egyszerű mentés, töltés, következő misszió féle menürendszert kell elképzelni, hanem egy komplex management interfészt ahol hősöket toborozhatunk a játék közben szerzett presztízs pontokért, vagy éppen fejleszthetjük meglévő hőseinket a missziókon felhalmozott tapasztalati pontokból. A database menüpont alatt pedig értelemszerűen a történettel, a szereplőkkel és a játékkal kapcsolatos információkhoz juthatunk.
A program nem egy mai darab, ennek ellenére egy percig sem éreztem zavarónak a megszokottnál nagyobb texturákat vagy az állandóan tátogó, lipsync-et még csak hírből sem ismerő karakterikonokat. A színes pályák, a megannyi érdekes hős, az apró részletek (mint a swoosh és floosh feliratok megjelenése az ütések nyomán), az ellenség fenyegetőzése és a mieink replikája mind-mind pozitívumként sorolhatóak.
Ami kicsit zavart az a hullámzó minőségű szinkron. Volt ahol kiemelkedően jó volt, de gyakran volt hallhatóan gyengére sikerült a karakterek monológja. Mentor C3PO féle robotikus hangja engem kifejezetten bosszantott a játék vége fele.
Hasonló mondható el a zenére, mely a menü alatti fülbemászó katonás tónus után egy stack-music szintjét sem közelítő kulcsgenerátor betétdallá degradálódik.

Good ol’ memories
Mindent egybevetve a FFvsTTR egy nagyon élvezetes játék, a korára jellemző előnyökkel és hátrányokkal. Élveztem újból elővenni régi hőseim. Még egyszer odapirítani a Német harci gépezetnek. Ha el tudunk vonatkoztatni a játék apróbb hibáitól, akkor egy jól összetett játékmechanizmust, érdekes történetet és szerethető hősöket kapunk cserébe. A gépigény pedig mindenképp nagy pluszt jelent, ha esetleg régebbi vason játszik az ember.

90/100
+Taktikus kezelőfelület
+Színes játékmenet / Változatos hősök
+Nagyszerű sztori
+Menüzene…

-… játékzene, hullámzó narráció
- Apróbb hiányosságok